A lélek önmagát nézi

Borongós, enyhe őszi délután volt. A férfi türelmesen várta, hogy zöldre váltson a lámpa. Amikor ez megtörtént, kényelmes léptekkel indult el a zebrán. A túloldalon a nő nem figyelte a lámpát, tekintete, és bizonyára gondolatai is máshol jártak. A férfi mindezt csak akkor vette észre, amikor már az úttest felénél járt. Arcán halvány mosoly jelent meg. Öntudatlanul, de jólesően nyugtázta, hogy végre van valaki, aki nem siet, nem kell időre valahova érnie. Valaki, aki időt szán arra, hogy a nap végére gondolatai leülepedjenek. A férfi közeledtére felocsúdott a nő. A pillanat tört része alatt összeállt benne a kép: a lámpa már régóta zöld, de ő időközben elaludt. S a másik ezt mulatságosnak találja.

Talán szégyenlősségből, vagy mert leleplezték, a férfi elkapta tekintetét. Pontosabban elkapta volna, ha nem veszi észre a nő ajkán is a hamiskás mosolyt. De észrevette, és úgy döntött, hogy felvállalja a helyzetet. Vagyis inkább önmagát.

A nő még éppen látta, amint a férfi mosolya nevetéssé változik. A férfi nem volt benne biztos, hogy látja, de tudni biztosan tudta, hogy a másik is nevet magában.