A megbékélést nem a halál hozza

Minden a halállal kezdődött, ennél csavarosabb nem is lehetne a dolog. Az ég tud a legkékebb lenni minden kék dolog közül, mi pedig abban a hitben voltunk, hogy előbb-utóbb minket is odavisz majd magával a halál; de közben évek teltek el, és mi nem mentünk sehová: ide vagyunk kötve a Községhez, meghaltunk bár, de el nem távoztunk, itt rekedtünk az élet és a halál között, mint a legyek a fal két deszkalapja közötti résben – ha hallgatózol, te is meghallhatod a halk zümmögésüket.

A megbékélést nem a halál hozza, ha van ilyen, akkor azt az életben találhatod meg. Mégis, semmi sem olyan alábecsült, mint az élet. Átkozod a hétfőket, a zivatart, a szomszédokat, szidod a keddeket, a munkát, a telet, de mindez egy szempillantás alatt tovatűnik majd. Az élet bősége egy pillanat alatt semmivé lesz, és felváltja a halál szűkössége. Ébren és álmodban is jelentéktelen semmiségeken rágódsz, amelyek mind-mind végtelen messze vannak a dolgok lényegétől. Mindent egybevetve vajon mennyi ideig él az ember, hány tiszta óra adatik meg neki? Vajon mennyire gyakran hasonlít az élete a villamos áramhoz, ami mindent bevilágít? A madár dalol, a giliszta pedig forog a talajban, hogy a levegőtlen földben meg ne fulladjon az élet, te pedig tovább átkozod csak a hétfőket és a keddeket, miközben egyre szűkülnek a lehetőségeid, a benned levő ezüst pedig csak egyre fakul.

Meghaltunk, vagy egyszerűen csak megszűntünk élni; láthatatlan árnylényekké váltunk, amíg a csontjaink a földben mállanak. Évek telnek, és évtizedek, és nem tud rólunk senki. Még a hollók sem vesznek észre minket, ahogy feketén, károgva, mit sem sejtve átszállnak rajtunk, pedig nem valami jó érzés, mikor egy nagy, fekete madár repül át rajtad, és csak rekedt károgást hagy maga után. Csak valami furcsaság vagyunk, egy félreértés, néhány légy a két világ közti résbe szorulva. Eleinte a keserűségben kerestünk kielégülést, mert semmi nem táplálja úgy az ember lelkét, mint a keserűség, ahogyan szakadatlanul csak rág és darabokra őröl; igen, abban kerestünk kielégülést, hogy kárörömmel szemléltük az életedet, a hibáidat, a tékozlásodat, az alantas vágyakkal szembeni örökös vereségeidet. Keserűség és káröröm: mi más lenne a Sátán köpetében, ha nem ez a kettő? Valamikor egyszer majd azért elmondjuk azt is, mi történt, hogyan tudtuk lemosni magunkról ezt a köpedelmet; elmondjuk, milyen volt, amikor végül mintha valami fényes rés nyílt volna közöttünk és közötted. Persze lehet, hogy érzéki csalódás csupán: de most rajta keresztül suttogjuk neked a verseket és a történeteket, az örömet és a kétségbeesést, a reményt és a reménytelenséget is.

Jón Kalman Steffánson: Menny és pokol