Éjjel a templomban

Ha egy hindu - azt az utat követve, amelyet a régi korok bölcsei nyitottak meg - elkezdi felfedezni a belső világot - minden hangon, formán, szón és gondolaton túl, sőt, a szükséges megtapasztaláson, a halál és a nemlét megízlelésén túl - végül eléri az idő végső határán a teljes megújulásnak a pillanatát. Ezt a keresztények számára az Úr feltámadása jelképezi, amikor átjut a halálon és a poklon való áthaladás túlsó partjára. A halált követő megszületés az ember végleges találkozása Istennel. Senki sem láthatja Istent anélkül, hogy meg ne halna önmagának. A halál, és ezáltal az - Isten igazi birodalmában való - újjászületés nélkül nem lehet közeledni a végső és igazi és önvalónkhoz. Minden bizonnyal ez az, amit a Shivalinga [lásd a képen] és az azt rejtő szentély közvetíteni és szimbolizálni szándékozik. Az Isten tartózkodási helye a földön - melynek minden templom a szimbóluma akar lenni - szükségszerűen az ember újjászületésének a helye kell, hogy legyen. Egy misztikus anyaméh, ahonnan az ember másodjára származik - az isteni szeretet valódi mélységében újjászületve, most már mint egy szeretett, és az örökkévalóság által kiválasztott fiú, akit - ahogyan a keresztények mondják - a Lélek benső felkenése tanít...

Vanya egész éjjel a templomban maradt, egyedül. Egyedül, de a Jelenlét titkába burkolva. Amint Kailashanathar mondta neki, nem lenne illő dolog, ha egy világi személy a templomban, Ishvara lakóhelyén enne, vagy aludna. Másrészt viszont a templom bizonyára igazi otthona azoknak, akik bár még testben élnek, már Istenhez tértek ebből a világból.

A mandapa [a templom oszlopos előcsarnoka] oszlopai között elnyúlva az éjszaka folyamán Vanya egyszerre volt álomban, és mégis ébren. Ahogy később visszaemlékezett, úgy tűnt neki, hogy ami a tudata felszínére került, az egy nagyon mély megtapasztalásból származott. Álom volt? Tudatos meditáció? Ki tudja megmondani? Úgy tűnt, mintha a Jelenlét intenzív tudatossága ragadta volna magával. Minden murti-nak tűnt, megnyilvánulásnak, Isten kifejeződésének. Az összes forma, melyet a létezés magára ölt; az összes forma, rítus, ének és szent előírás, mellyel az emberiség mintegy próbálja elérni és lekötni az isteni Jelenlét titkát - mindez összegyűlt és lecsapódott a hindu hagyományban, a Shivalinga végső szimbólumában.

Minden földi dolog valójában az Úr jelképe, lingá-ja. Annak az Egyedülvalónak, aki mindent betölt, és ugyanakkor mégis mindenen túl van. "Először is ÉN VAGYOK!" - gondolta Vanya. A védák dicsőítő énekei - ez a Shivalinga! Minden, ami kimondatott, megláttatott, elgondoltatott vagy elhangzott - egyszerűen annak az Egynek a jele, amely minden jelen túl van.

De lehetséges-e elválasztani az Urat attól, ami az Ő jele? A teremtmények közül senki sem lesz képes a tiszta és határozott szétválasztására annak, ami maga az Isten, és ami csupán Isten megnyilvánulása.

Henri le Saux: Mester és tanítvány (47-49.oldal)