Az ego és az Atya

"Abba, Atyám! - mondta - minden lehetséges neked: Távoztasd el tőlem azt a poharat! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te." Mk 14,36

A pszichológusok és a spirituális tanítók időnként azt a benyomást keltik, hogy az ego inkább teher, mint áldás. Azonban nem feltétlenül egoista az ego, önző az egyén önmaga. Az egóm lényegében azt jelenti, hogy van egy szubjektív nézőpontom, egy - legjobb értelemben vett - egyéniségem. Birtokában vagyok önmagamnak, van önbizalmam, képes vagyok valamit megtenni, képes vagyok a kapcsolatra.

Az egyéniség mint olyan, segít alakítani világot, létrehozza a cselekvőképesség érzetét. Ennek nagy jelentősége van az egész személy szempontjából, mivel az ego megjelenítője és eszköze a sokkal hatalmasabb és mélyebb léleknek. A markáns érzékelése annak, hogy egyéniség vagyok, boldogságot teremt; valamint a világhoz tartozás és az életben való részvétel érzését.

De az ego nemcsak a mindennapi életben való boldogulásra szolgál, hanem a képzelet "izma" is, amely figyelemmel van a belső világunk, a spirituális dolgok iránt. Középen áll, a látható és a láthatatlan világ között közvetít. A lelket, az elmét és a testet szolgálja. Marsi, vagy hermészi minősége által hatékony közvetítő, képes a tartományok összekapcsolására.

Másrészt, ha ez a rendkívül hatékony ego hiányzik, a személy általában túlságosan erőteljesen próbál szert tenni rá, aztán később egy pszeudo-egóval küzd, ami egy elkeseredett, bizonytalan próbálkozás lesz arra, hogy valakivé váljon és sikeres legyen az életben. Az eredmény pedig egoizmus, nárcizmus, bizonytalanság, dominancia és behódolás: ritkán vonzó alternatíva.

Az ego egy komplex része annak a sok mindennek, ami azzá tesz minket, akik vagyunk. Erős archetipikus gyökerei vannak. Tehát egy nélkülözhetetlen része az életnek, és erőteljesek a körülötte forgó érzelmek, mivel hatással vannak igazi identitásunkra. Jó esetben vágyunk is rá, és küzdünk is vele.

Érdekes megvizsgálni az Evangéliumokban Jézus egójának jeleit. Milyen Ő, mint egy egyéniség? Milyen értelemben pártolta az egyéniséget? Láttuk, hogy megengedte magának, hogy mélységesen nyugtalan és megrendült legyen. Ez figyelemre méltó, mert az emberek általában nem engedik meg magunknak, hogy az élet terhét átérezzék, s emiatt sokszor nem tudják, mit jelent az, hogy önmagam vagyok.

De Jézus tudja, az egyéniségbe beleértendőek a magasabb rendű intuíciók és inspirációk is. Ilyen értelemben mindig tudatában van a "mennyei apának" és az ő igényeinek. De, hogy ne legyünk naivak az apával kapcsolatban, a mennyei apa természetét kell közelebbről újra megnéznünk a földi helyett. Végiggondoltuk már az apa természetét, mint mennyei, vagy uránuszi lélek. Most gondoljuk végig magának az életnek az apai természetét.

Ez az apai aspektus nem egy egyszerű koncepciója valami atyai létezőnek a mennyben. Ez az élet azon minősége, amely a történetedet, a személyiségedet létrehozza. A nemző tényező, az erő, amit a hétköznapi helyzetekben mint a létezésünk előidézőjét érzékelünk. Az élet nemz és világra is hoz bennünket. Ha az apai szerepét erőteljesen kritizálják, s ezáltal az anyai szerepe talán érthetően túl hangsúlyossá válik, szükség van az apai archetípusnak a jelentőségét újból végiggondolni az emberi viszonyok alakításában. Jézus "mennyei apa" kifejezését meg is lehet fordítani: "apai menny". Ha megnézzük alaposabban a dolgok természetét, a tudomány sokáig elvezet bennünket, de aztán újra erkölcsi ellentmondásokhoz érkezünk: a lét értelmének kereséséhez, a szeretet, a kapcsolat, a kudarc, a megváltás titkaihoz. Elérjük az emberen túli határát, és ez a más világ, mely a racionalitás és a pusztán személyes határán túl van, előfutára a mennyeinek. Itt érzékelhetjük az apai minőséget. A lelki nemzőt ösztönösen megérezhetjük a háttérben, és késztetést érezhetünk, hogy e nemzőhöz kapcsolódjuk az imában és a cselekvésben.

Talán jobb megérezni egy apai minőséget a létezésünk hátterében, mint választani a közül, hogy hiszünk-e egy Atyában, amit a hivatalos vallás javasol, vagy sem. Ha az atyai mélyebb érzékelése nincs hatással az életedre, akkor a hited egy elvont tapasztalat lesz. Csak azért fogsz az Atyához imádkozni, mert így tanultad. De ha egy pillanatra megtapasztalod az életben az apai szellemet, sokkal könnyebben követed Jézust azon az úton, melyen egy nagyobb akaratot észlel spirituálisan, és az a rendeltetése felé sodorja.

Amikor Jézus tiszteletét fejezi ki a mennyei apja iránt - mint azt az Evangéliumokban folyamatosan megteszi, - megmutatja ez ego egyfajta szentségét, az egyéniségnek azt az értelmét, amely nyitott a lét titkai iránt. Nyilvánvaló, hogy nem egy elvont apai princípiumhoz imádkozik, és nem is azt az infantilizmust képviseli, amivel az emberek időnként a saját mennyei apáról alkotott elképzelésükhöz közelítenek. Teljes mértékben elfogadja a fiúi szerepet, de nem veszi fel a gyermekes vallásosságot. Az apát úgy tiszteli, mint a dolgok természetében megnyilvánuló alapvető szándékot. Ha nem ismerjük el a mennyei apa szentségét és titokzatosságát, nem láthatjuk meg annak értelmét, ahogyan Jézus helyreállítja az egyéniség jelentését.

A Getszemáni-kertben Jézus tényleg szeretné elkerülni az elítélésének és kivégzésének fájdalmát és szenvedését, ugyanakkor erősebb a szándék benne, hogy tisztelje a mennyei atya kívánságát. Ezt az összeütközést gyakran az akarat szóval írják le, de a görög szöveg beleegyezésről beszél, ami gazdagabb és lélekkel telibb szó. A Getszemáni-kert nem az akarat és a parancs csatája, hanem a szándékok találkozása. Az élet valamit akart tőlünk, és ez a szándék ellentétes a szűklátókörű, összezsugorodott önmagunk akaratával.

Jézus egy dialektikus, folyamatos párbeszédet javasol a titkolt reményeink, és aközött, amit az élet igényel tőlünk. Ez a párbeszéd a vallás igazi lényege, és az Evangélium spiritualitásának a magja. Vallásosnak lenni a legmélyebb szinten annyit jelent, mint összekapcsolódni azokkal a titokzatos célokkal, amelyre az élet rendeltetett. A vallásosság az a képesség, amivel elfogadod azt, amit magadtól nem keresnél, de tudod, hogy a sorsod beteljesedése.

Amikor itt a vallásosság szót használom, nem az intézményről beszélek - bár szerencsés esetben az egyház ezt a célt szolgálná. A vallás valamiféle hozzáállás azokhoz a titkokhoz, ami az értelmünkön, az irányításunkon és a szándékunkon túl van. A vallás híd a titokzatos és a megismert között. Aközött, amit saját erőnkből meg tudunk valósítani, és ami olyan segítséget igényel, ami túl van rajtunk.

Az Evangéliumok Jézusra mint az "ember fiára" és mint "Isten fiára" hivatkoznak. Így függ össze az a két identitás, ami Jézus vallásosságát képezi. Mindez akkor kezdődik, amikor a folyóban áll, hogy bemerítődjön. A bemerítés a legmélyebb értelemben nem csak egy formális egyházi szertartás, hanem egy fordulópont az életben, amikor elfogadod a létezést és helyedet a lét áramlásában. Tulajdonképpen azt mondod, hogy megbízol az életben, és átadod magad neki. Nem fogod öntudatlanul követni a tömeget, nem fogsz "másodkézből" élni. Komoly és merész ember leszel, aktív résztvevő.

A Jordán folyó és a Getszemáni-kert a két pólust jelzi Jézus életének ívében. Először elfogadja, hogy aktív résztvevője lesz az életnek, amelyre született. Aztán később jóváhagyja ezt a döntését az üldözés és a szenvedés tükrében. Mindkét esetben bebizonyítja emberségét azáltal, hogy szerényen aláveti magát az életnek, és mutatja lelkiségét azáltal, hogy mélyen kapcsolódik létének apai forrásához. Megrendültségében is el tudja fogadni az isteni, atyai elkerülhetetlenséget.

Oscar Wilde egyszer azt mondta, hogy a delphoi jósda tanácsa: "Ismerd meg önmagad", miközben Jézusé az, hogy "Légy önmagad." Alapvető a különbség az önmagam megértése és az egyéniség megvalósítása között. Jézus az élet alapelve. Mindennel, amit mond és tesz, ellenzi az élet megtagadását és elutasítását. Átöleli az életet, és mindent arra ösztönöz, hogy ugyanezt tegye. Belemeríti magát az emberi esendőségbe és sikerbe, az emberi létezés szenvedésébe éppúgy, mint annak a látomásnak a ragyogásába, melyben Ő Isten fia.