Érzelmi intelligencia

"... [Terry Dobson] az ötvenes években az egyik első amerikai volt, aki Japánban sajátította el az aikido harcművészetet. Egyik délután Tokió külvárosán át vitte hazafelé a helyiérdekű, amikor a vonatra felszállt egy tagbaszakadt, elkoszolódott melós, kötekedő kedvében, ráadásul tökrészegen. Jobbra-balra tántorogva terrorizálni kezdte az utazóközönséget: harsogva káromkodott, meglökött egy kisgyermekes anyát, aki elterült egy idősebb házaspár ölében, ezek meg felpattantak a helyükről, hogy a kocsi túlsó végében tipródók közt elvegyüljenek. A részeg folytatta a lökdösődést (dühében el-elvétve áldozatait), majd megragadta a fémrudat a kocsi közepén, és üvöltve próbálta kirántani a helyéből.

Ezen a ponton Terry, aki a napi nyolcórás aikidoedzések jóvoltából csúcsformában volt, idejét látta közbelépni, még mielőtt valaki komolyan megsérül. De eszébe jutott, mire oktatta a tanára: »Az aikido a békülés művészete. Aki verekedni akar, megszakítja kapcsolatát a világegyetemmel. Ha más leigázására törsz, már vereséget szenvedtél. A konfliktus elsimítását tanuljuk, nem a gerjesztését.«

Terry a tanfolyam kezdetén megfogadta oktatójának, hogy soha nem kezdeményez viadalt, és harcművészetével csakis mint önvédelemmel él. Most végre a való életben is próbára teheti aikidotudományát, teljes joggal. A sóbálvánnyá dermedt utasok pillantásainak kereszttüzében Terry lassan, elszántan nekigyürkőzött.

A részeg meglátta, felüvöltött: - Nézd csak! Egy idegen! Hát nem tudod, mi itt a szokás?! Majd én megtanítlak! - és készült nekimenni.

De még mielőtt a tettek mezejére léphetett volna, a háta mögött furcsán derűs kiáltás harsant: - Hej!

Mintha rég nem látott kedves barátnak szólt volna a szívélyes üdvözlés. A részeg meglepetten fordult hátra: madárcsontú, jó hetvenes japán emberke ült ott, kimonóban. Ragyogó arccal nézett a részegre, és könnyed mozdulattal odaintette magához. - Jöjjön már ide - kérte kedvesen.

A részeg fújtatva odatrappolt: - Mi a fenét akarsz? - Terry készen állt, hogy az első gyanús mozdulatra földhöz vágja.

- Mit ivott? - kérdezte az öreg csillogó szemmel a részegtől.

- Szakét ittam. Mi köze hozzá? - bömbölte a részeg.

- Szakét ivott? De hiszen az remek - válaszolta az öreg. - Tudja, én is nagyon szeretem a szakét. Esténként a feleségemmel, hetvenhat éves már, tudja, melegítünk egy kis üveg szakét, kivisszük a kertbe, és elüldögélünk a kispadon... - És mesélt, mesélt tovább a datolyaszilvafáról az udvarán, a kertjéről, meg hogy milyen jólesik este a szaké.

A részeg arca lassan kisimult, míg az öreg beszélt, keze már nem szorult ökölbe. - Én is szeretem a datolyaszilvát - csuklott el a hangja.

- És biztosan van kedves felesége is - mondta eleven hangon az öregember.

- Jaj, nincs - szakadt ki a munkásemberből. - Meghalt az asszony. - És zokogva számolt be arról, hogyan veszítette el feleségét, otthonát, munkáját, mennyire mardossa a szégyen.

Amikor Terry kiszállt, hátranézve látta, hogy az öreg arra buzdítja a díjbirkózót, öntse ki neki a szívét, az meg elterül az ülésen, és a fejét az öreg ölébe hajtja."

(Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia.
Háttér Kiadó, Budapest, 2008. 189-190. old.)