Hugo Lassalle: Zen

"A tokugava korban történt. Egy daimjo (fejedelem) Jedoba, a fővárosba (a mai Tokióba) utazott, hogy kötelező tisztelgő látogatást tegyen a sogunnál (a kormányzónál). Egy tea-mestert is magával vitt, hogy útközben ne kelljen lemondania a teaszertartásról. Akkori szokások szerint a tea-mester zen szerzetes volt, de a biztonság kedvéért szamuráj öltözékben utazott, és két kardot kötött az oldalára. Egyszer, amikor egyedül sétált a főváros utcáin, hirtelen megállította egy valódi szamuráj, és kihívta párbajra. A szamuráj természetesen nem sejtette, hogy egy szerzetes áll előtte. A kihívást egyszerűen azzal indokolta, hogy esküt tett rá: megvív bizonyos számú párbajt. A szerzetes a legnagyobb zavarba került. Ha bevallja, hogy csak a látszat kedvéért hordja a kardokat, a szamuráj talán azonnal leszúrja. Bár nem félt a haláltól, mégis nagy szégyennek vélte, hogy ilyen módon haljon meg. A vívásban viszont semmi tapasztalata sem volt. Ennek ellenére elfogadta a kihívást, megbeszélte a párbaj idejét és helyét, majd elbúcsúzott. Nyomban felkeresett egy híres vívómestert, és megkérte, tanítsa meg rá, milyen legyen a testtartása, és hogyan tartsa a kardot, hogy az első összecsapás után becsülettel halhasson meg. A vívómestert meglepte egy kissé a kérés, de mert a másik állhatatosan kérte, végül is beleegyezett, és kívánsága szerint megadta neki a leckét. A szerzetes megköszönte és eltávozott. A kitűzött órában, a megállapodott helyen kiállt párbajra a szamuráj ellen. Ellenfele már várta. Amikor a párbaj megkezdődött, a szerzetes felvette azt a tartást, amelyet megtanult. Két kezével magasra emelte a kardot, fejét lehajtotta, és így várta a halálos csapást. De akármeddig várakozott is, a szamuráj nem sújtott le, hanem leeresztette kardját, és arra kérte a szerzetest, fogadja el őt tanítványának. A szerzetes tartását oly tökéletesnek találta, hogy - mint mondta - boldog lenne, ha vívásban a szerzetes tanítványa lehetne.

Mit mutat ez az elbeszélés? A zen hatását a különböző japán "do"-k, vagyis "utak"-ra. Ilyen például a tea útja (az ún. tea-szertartás), az íj útja, a kju-do, az írás útja, a so-do (a japán kalligráfia), a virágok útja, ka-do (virágkötés), a birkózás útja, a dzsu-do (dzsiudzsicunak is nevezik), a vívás útja, a ken-do, továbbá általában a művészetek útja, a gei-do, és a lovag útja, a busi-do (a japán lovagi szellem). Eredetileg ezeket Japánban nem sportként, művészetként vagy mesterségként űzték, hanem mind egy-egy út volt (és maradt a mai napig) - az élet egy-egy útja, pontosabban szólva egy-egy életfilozófia. Ezen olyan meghatározott belső szellemi magatartást értenek, amelyet minden élethelyzetben meg kell őrizni, nemcsak az írás, vívás és hasonlók gyakorlásának idején."

Hugo Lassalle: Zen (részlet, 69-70. old)