Karácsonyi homília

Kedves Testvérek,

néhány éve olvastam egy interjút Lust Ivánnal, egy inkább szakmai berkekben ismert, 2006-ban elhunyt pszichiáterrel. Tőle idézek néhány mondatot. Ezt mondja: "...a pszichoanalízisnek óriási volt a kulturális hatása. Gondolkodásmódja, fogalomhasználata beszivárgott a köztudatba a harmincas években. Ez a tünetek változásához vezetett. Tehát ma már - sőt évtizedek óta - ritkán lehet olyan hisztériás tüneteket látni, mint Freud idejében. Én még pályakezdőként a hetvenes évek elején láttam hisztériás vakságot, hisztériás bénulást. Ma egészen más kórképekkel találkozunk."

Sőt, a hisztériát is manapság már konverziós zavarnak hívják. De miért is idéztem ezt a részletet? Karácsonyra készülve próbáltam elképzelni azt az eseményt, amin az ünnep alapszik. És ennek az eseménynek, Jézus születésének a jelentését, jelentőségét úgy végiggondolni, hogy félreteszem mindazt, amit valaha is hallottam róla. Úgy érzem, hogy mindaz a tudás, amit kétezer év alatt megfogalmaztak a Karácsony jelentőségéről, szinte megváltoztatja a valóságot. Ahogyan a pszichológia elterjedése megváltoztatta a pszichológiai jelenségeket, úgy a teológiai tudás - minden gyümölcsével együtt - óhatatlanul is megváltoztatja a nézőpontunkat bizonyos eseményekről. Hiába tesszük félre a fenyőfát és a bejglit, velünk már nem ugyanaz történik Karácsonykor, mint aminek kétezer éve részesei voltak a betlehemi zsidók.

A fehérvári belvárosban a nagy ünnepségek elmaradhatatlan velejárója a fényfestés. Ilyenkor a Fő utca házaira történelmi jeleneteket vetítenek. Persze, a vetítésbe belekomponálják a házfalak igazi ablakait, erkélyeit. Az éjszaka sötétjében az értelem fénye és a valóság egymásba szövődik. Valami ilyesmi módon vetítjük rá ösztönösen a tudásunkat a tényekre. De fontos, hogy néha a tényekről leválasszuk a tudásunkat, és úgy lássuk őket, mint a házak falát a fényfestés kikapcsolása után.

Ezen hosszú bevezetés után rátérek azokra a gondolataimra, amelyek e szándékoltan naiv nézőpont felvételét követően születtek bennem.

Mint Lukács Evangéliumából tudjuk, Karácsony előtt három hónappal druszám, Gábriel angyal meglátogatta Máriát. Azt mondta neki, hogy a Szentlélek rászáll, és ezért fogják a születendő gyermeket Isten Fiának hívni. És hogy Istennél semmi sem lehetetlen.

Nos, elgondolkoztam azon, hogy az Evangéliumokban mikor kerül még elő a lehetetlenség és a lehetségesség?

A Lukács Evangélium 18. fejezetében olvassuk, hogy Jézus ezt mondja: "Hagyjátok a gyermekeket, hadd jöjjenek hozzám, ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten királysága. Bizony azt mondom nektek, aki nem úgy fogadja Isten királyságát, mint egy gyermek, nem megy be abba." Az ezt követő versek pedig a gazdag ifjúról szólnak, és arról, hogy a gazdag embernek milyen nehéz bejutni az Isten királyságába. A megszeppent tanítványoknak ezt mondja Jézus: "Ami embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges."

Úgy tűnik tehát, hogy az emberek számára lehetetlen ez a két dolog: Isten Fiaként megszületni, illetve bejutni az Isten királyságába.

Vajon csak én kapcsoltam most össze az Isten Fiának Szentlélektől való születését és a királyságba való bejutást?

A János Evangélium 3. fejezetében maga Jézus kapcsolja össze ezt a két dolgot, amikor ezt mondja Nikodémusnak: "ha valaki vízből és Szellemből nem születik, nem mehet Isten királyságába be." A Szellemből/Szellemtől való újjászületés tehát Jézusnál is összekapcsolódik a királyságba való bemenetellel.

És milyen érdekes, hogy Nikodémus ezt hallva, szinte szó szerint ugyanazt kérdezi, mint Mária: "Hogy történhetnek meg ezek?"

Számomra úgy tűnik, hogy Istennek egy Fia van, és a Szentlélektől ugyanaz a Fiú született bele kétezer éve egy kisgyerekbe, amelyik most mindannyiónkban meg akar születni, ugyanattól a Szentlélektől. És hogy ezt lehetetlenségnek tartotta Mária, Nikodémus, és talán most mi is. Csak Gábriel és Jézus nem tartotta annak.

Talán akkor tesszük a legtöbbet Karácsonykor, ha megerősítjük a hitünket saját, Szentlélektől való újjászületésünk lehetségességében. Ha csatlakozunk Gábrielhez és Jézushoz, és azt mondjuk, hogy "Istennek semmi sem lehetetlen".

Sokat gondolkodtam, hogy mit tudnék mondani a mi újjászületésünkről. Hiszen ez az, ami itt és most, Karácsonykor, a leginkább érint bennünket. De - azt hiszem - ebben az esetben nem egy olyan dologról van szó, amit gyakorolnunk, megtanulnunk, vagy megszereznünk kellene. Hanem inkább az ellenkezőjéről: valamit abba kellene hagynunk. Valamit, amit - mint Jézus mondja - gyermekkorunkban még nem csináltunk. Azért kell ezt tennünk, hogy láthatóvá váljon az, ami valahol mélyen bennünk van, és mégis, független tőlünk. Ezt a valamit nevezhetjük Szent Léleknek, a saját "istenfiúságunknak", de akár kegyelemnek is.

Úgy tanultuk, hogy "a szentség a láthatatlan kegyelem látható jele". Egyik kedvenc íróm, John o'Donohue így ír erről: "Ez a meghatározás szépen kifejezi, hogy a láthatatlan világ hogyan jut kifejezésre a látható világban. Ez a kifejeződési vágy mélyen, a láthatatlan világ szívében van." Én ezt úgy értem, hogy a Szentlélek, az istenfiúság, vagy nevezhetjük ezt kegyelemnek is, nem a mi szándékunk, vagy a mi akaratunk által fog megnyilvánulni. Hanem a saját természeténél fogva. Egyszerűen azért, mert ilyen. A mi részünkről pedig csak annyira van szükség, hogy ezt ne akadályozunk meg.

Befejezésül kívánom mindnyájunknak, hogy ennek az évnek a hátralevő részében megtapasztaljuk azt, amiről Mustó Péter így ír: "A léleknek nincs határa. A lélek befogadóképesség. A nyitottság bennünk. A lélek nem védekezik. Nincs szüksége rá, mert nem lehet kárt tenni benne. Csak akadályozni lehet, mint a fényt. A lélek maga ad biztonságot. Megtart."

Ámen.

2017. december 16.