Ken Wilber a jungi archetípusokról

Edith Zundel: [Nevetve] De léteznek a mitikus vallásoknak olyan követői, akik a mítoszaikat igenis allegorikusan vagy metaforikusan értelmezik.

Ken Wilber: Igen, ők a misztikusak. Más szavakkal, a misztikusak azok, akik a mítoszoknak ezoterikus vagy "titkos" értelmet kölcsönöznek, és ezek az értelmezések a lélek közvetlen, belső vagy kontemplatív tapasztalataiban tárulnak fel, nem pedig egy külső hitrendszerben, szimbólumokban vagy mítoszokban. Tehát ők egyáltalán nem mitikus hívők, hanem kontemplatív fenomenalisták, kontemplatív misztikusok, kontemplatív tudósok. A miszticizmus, ahogy Alfred North Whitehead is rámutatott, a történelem során mindig a tudomány mellett állt, az egyházzal szemben, hiszen mind a miszticizmus, mind a tudomány a közvetlen, közmegegyezésen alapuló bizonyítékokra támaszkodik. Newton kiváló tudós volt, de egyben mély misztikus is, és a kettő között sohasem volt, és most sincs, semmiféle konfliktus. Ezzel szemben nagy tudós és hű mitikus hívő nem lehetsz egyszerre.

Ezenfelül ők, a misztikusak azok, akik mind egyetértenek abban, hogy a vallásuk lényegét tekintve azonos a többi misztikus vallással, hogy "sok néven illetik azt, aki valójában Egy". Ugyanakkor nem fogsz olyan mitikus hívőt találni, mondjuk egy fundamentalista protestánst, aki azt hangoztatná, hogy a buddhizmus szintén Út a tökéletes üdvözüléshez. A mitikus hívők ragaszkodnak hozzá, hogy övék az egyetlen út, mert a vallásaik külső mítoszokra épülnek, amelyek mindenütt nagyon eltérnek egymástól, és így nem ismerik fel a külső szimbólumokban rejlő belső egységet. Ellentétben a misztikusokkal.

EZ: Értem. Tehát nem ért egyet Carl Junggal abban, hogy a mítoszok archetipikus és ezért misztikus vagy transzcendens jelentőséget hordoznak?

...

(Mikor végre elérte a tudatomat Edith kérdése, rádöbbentem, hogy beszélgetésünk súlyos akadályba ütközött, ezt az akadályt pedig úgy hívják: Carl Gustav Jung.

Nem lepett meg ez a kérdés. Akkoriban, s ez manapság sincs másképp, Carl Jung rendkívüli alakja - [Joseph] Campbell csupán egyike számtalan követőjének - teljesen uralta a vallás pszichológiájának területét. Pályám kezdetén én is, mint annyian mások, odaadó híve voltam Jung meghatározó eszméinek és az e területen végzett úttörő munkásságának. Az évek során azonban az a meggyőződésem alakult ki, hogy Jung alapvető hibákat vétett, és ezek a hibák most akadályként tornyosulnak a transzperszonális pszichológia előtt, amit csak súlyosbít a tény, hogy rendkívül széles körben terjedtek el, és szinte megkérdőjelezhetetlenekké váltak. Nem lehetett egyetlen pszichológiát és vallást érintő kérdésről úgy eszmét cserélni, hagy ne tisztáztuk volna előbb az álláspontunkat e nehéz és kényes kérdésben, ezért aztán Edith-tel ennek szenteltük az elkövetkező fél órát. Tényleg nem értek egyet Junggal, hogy a mítoszok archetipikusak, és ennélfogva a misztikához sorolandók?)

KW: Jung észrevette, hogy a modern kor embere képes spontán módon megteremteni a világ mitikus vallásainak szinte valamennyi fő motívumát, és így is tesz többek között az álmaiban, aktív képzelődéseiben és szabad asszociációiban. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az alapvető mitikus formák, melyeket archetípusoknak nevezett, minden emberben közösek, örökletesek és a kollektív tudattalanban találhatóak. Ezután pedig kijelentette, idézem, hogy "a miszticizmus az archetípusok megtapasztalása".

Véleményem szerint ez a nézet több szempontból is hibás. Először is kétségtelenül igaz, hogy az elme, még a modern elme is, spontán módon képes megteremteni olyan mitikus formákat, melyek lényegükben hasonlóak a mitikus vallásokéhoz. Mint említettem, az elme a formális gondolkodás előtti fejlődési szakaszaiban, különösen a műveleti előtti és a konkrét műveleti gondolkodás szakaszában, természeténél fogva mítoszokat teremt. Mivel a modern kor minden embere gyermekkorában átesik e szakaszokon, nem csoda, hogy mindenkinek spontán hozzáférése van ehhez a fajta mitikus gondolatalkotó struktúrához, különösen az álmaiban, amelyben a psziché primitív szintjei könnyebben a felszínre törnek.

Ebben azonban semmi misztikus sincs. Az archetípusok, Jung szerint, tartalom nélküli, alapvető mitikus formák; a tiszta miszticizmus pedig forma nélküli éber tudatosság. Nincs közöttük kapcsolódási pont.

Másodszor ott van az, ahogy Jung az "archetípus" szót használja, melyet olyan nagyszerű misztikusoktól kölcsönzött, mint Platón és Szent Ágoston. Jung azonban nem úgy alkalmazza a kifejezést, ahogy ezek a misztikusok - sőt valójában a misztikusok az egész világon - ezt a fogalmat hasz¬nálják. Hiszen számukra - Sankara, Platón, Szent Ágoston, Eckhart mester, Garab Dordzse és a többiek számára - az archetípusok az első finom formák, melyek akkor jelennek meg, amikor a világ megnyilvánul a forma nélküli, megnyilvánulatlan Szellemből. Ezek azok az első minták, amelyekre a megnyilvánulás összes többi mintája épül. A szó a görög arche typon, ősminta kifejezésből származik, és azokra a finom, transzcendens formákra utal, melyek a megnyilvánulás első formái, legyen az a megnyilvánulás fizikai, biológiai, mentális vagy bármilyen egyéb. A miszticizmus legtöbb formája szerint ezek az archetípusok nem egyebek, mint ragyogó minták vagy fénypontok, hallható villanások, tündöklő színű alakzatok és lumenek, hangok, rezgések és fények szivárványa, amelyekből a megnyilvánulás során az anyagi világ, úgymond, összesűrűsödik.

Ezzel szemben Jung ezt a kifejezést olyan, bizonyos alapvető mitikus struktúrákra használja, melyek az emberi tapasztalat számára közösek, mint például a szélhámos, az árnyék, a Bölcs Öreg, az ego, a persona, a Nagy Anya, az anima, az animus és így tovább. Ezek inkább egzisztenciális, semmint transzcendens természetű jelenségek, egyszerűen olyan tapasztalatok különböző aspektusai, melyek a mindennapi emberi állapot számára közösek. Egyetértek vele abban, hogy ezek a mitikus formák kollektív módon öröklődnek a pszichében. Abban is azonos nézetet vallok Junggal, hogy nagyon fontos rendezni a viszonyunkat ezekkel a mitikus "archetípusokkal".

Ha például lelki konfliktusokat élek meg az anyámmal, ha úgynevezett anyakomplexusom van, fontos felismernem, hogy ennek az érzelmi töltésnek a nagy része nem csupán az individuális anyából ered, hanem a Nagy Anyából is, mely a kollektív tudatalattim rendkívül erős képzete, s lényegében a létező összes anya kivonata. Vagyis a pszichének a Nagy Anya képe már eredendően szerves része - mint ahogy a nyelv, az érzékelés és a különböző ösztönös mintázatok kezdetleges formái is. Ha a Nagy Anya képzete aktiválódik bennem, akkor már nem csupán az individuális anyámmal lesz dolgom, hanem az emberek évezredek alatt kialakult tapasztalatáról általában az anyaságról, ennélfogva a Nagy Anya képzete akkora töltéssel és olyan befolyással bír, ami messze túltesz mindenen, amit az én anyám valaha megtenni képes. Úgy rendezni a viszonyunkat a Nagy Anyával, hogy a világ mítoszait tanulmányozom - ez egy megfelelő módja e mitikus forma kezelésének, tudatossá tételének és önmagamtól való meg¬különböztetésének. Ebben teljesen egyetértek Junggal. De ezeknek a mitikus formáknak semmi közük a miszticizmushoz, a valódi, transzcendens éber tudatossághoz!

Megpróbálom egyszerűbben elmagyarázni. Jung nagy hibája az volt, véleményem szerint, hogy összekeverte a kollektívot a transzperszonálissal (vagyis a misztikával). Attól, hogy az elmém örököl bizonyos kollektív formákat, ezek a formák még nem lesznek misztikusak vagy transzperszonálisak. Kollektíve örökölünk tíz lábujjat is, például, de ezek megtapasztalása még nem fog engem misztikus élményhez juttatni! Jung "archetípusainak" kevés közük van az igazi transzcendens, misztikus, transzperszonális éber tudatossághoz, sokkal inkább kollektíve öröklött formák, melyek az emberi állapottal - élet, halál, születés, anya, apa, árnyék, én, ego stb. - való igen alapvető, egzisztenciális, mindennapos találkozások néhányát desztillálja. Ebben semmi misztikus nincs. Kollektív, az igaz, de nem transzperszonális.

Vannak benne kollektív preperszonális, kollektív perszonális és kollektív transzperszonális elemek, de ezeket Jung nem választja el egymástól olyan egyértelműen, ahogy az szükséges lenne, és ez a hiányosság, véleményem szerint, megkérdőjelezi Jungnak a spirituális folyamatról vallott megértését.

Tehát egyetértek Junggal abban, hogy nagyon fontos dűlőre jutnunk mind a személyes, mind a kollektív mitikus tudatalattink formáival, de ezek egyikének sincs túl sok köze a valódi miszticizmushoz, amely először a fény megtalálását jelenti a formán túl, majd a forma nélküli megtalálását a fényen túl.

EZ: De az archetípusokkal találkozni a pszichében igen erőteljes, néha elsöprő megtapasztalást jelenthet.

KW: Valóban, hiszen kollektívak; hatásuk messze túlmutat az egyénen, évmilliók evolúciója áll mögöttük. Azonban az, hogy valami kollektív, még nem jelenti azt, hogy transzperszonális is egyben. Az "igazi archetípusok", a transzperszonális archetípusok erejét az adja, hogy ezek az időtlen Szellem első formái, a jungi archetípusok ereje pedig abból ered, hogy ezek az időbe ágyazott történelem legősibb formái.

Ahogy Jung is rájött, el kell hagynunk az archetípusokat, el kell különítenünk őket magunktól, hogy felszabadíthassuk magunkat a hatásuk alól. Ezt a folyamatot individualizációnak nevezte. Ezzel megint csak teljes mértékben egyetértek. Az egyénnek el kell különülnie a jungi archetípustól.

Ezzel szemben közelednünk kell az igazi archetípushoz, a transzperszonális archetípushoz, mégpedig azért, hogy végül önazonosságunk teljességgel transzperszonális formává váljék. Óriási a különbség! A kevés, valóban transzperszonális jungi archetípusok egyike az Ősvaló (Selbst), de Jung fejtegetését gyengíti, véleményem szerint, hogy nem eléggé hangsúlyozza annak végső soron nem kettős jellegét. Tehát...

Ken Wilber: Áldás és állhatatosság. (Részlet, 210-214. oldal)