Don Lorenzo Milani

"Köztudott, hogy egy atomháborúban az egyetlen lehetséges »védekezés« a rakéták elindítása lesz körülbelül húsz perccel azelőtt, hogy az »agresszor« elindítja a sajátjait. De az olasz nyelvben az először lövést támadásnak hívják, nem pedig védekezésnek. Vagy képzeljünk el egy államot, amely tisztességesen jár el, és saját védelme érdekében húsz perccel később indítja el rakétáit; vagyis tengeralattjárói – egy már a föld színéről eltörölt ország túlélői – lövik ki azokat. De ezt az olasz nyelvben vendettának, vérbosszúnak hívják, nem pedig védelemnek." … "Védekező háború tehát már nem létezik. Ezért nem létezik többé »igazságos háború«; sem az Egyház, sem az Alkotmány szemében."

Lorenzo Milani, aki 1965-ben írta a fenti sorokat, katolikus pap volt. Ellene "bűn­cselekmény elkövetésére való felbujtás" miatt indult eljárás, mivel írásaiban nyilvánosan védelmébe vette azokat a fiatal férfiakat, akik megtagadták a katona­ságot akkor, amikor a lelkiismereti okokból történő tiltakozás börtönbüntetéssel volt büntethető.

Don Lorenzo Milani – pap és nevelő

Lorenzo Milani (1923-67) jómódú, felsőbb osztálybeli firenzei családban született. Bár nem részesült vallásos neveltetésben, húszéves korában katolikus lett, beiratkozott a szemináriumba, és huszonnégy évesen pappá szentelték. Egy Firenzétől nem messze fekvő város plébániájára küldték káplánnak, ahol esti iskolát indított, amely minden politikai és vallási meggyőződésű ember számára nyitott volt, beleértve az ateistákat is. Ez volt az első a cselekedeteinek sorában, amely felháborította néhány paptársát, vezető plébánosokat és az egyházhoz közel álló politikai párt helyi tagjait. Ennek eredményeképpen panaszok érkeztek a helyi bírósághoz. 1954-ben az egyházi hatóságok egy Firenze feletti hegyvidéki kis faluba[i] küldték őt azzal a céllal, hogy elszigeteljék.

Ez a terv azonban visszafelé sült el: nemsokkal az új plébániára érkezése után éjszakai iskolát nyitott, és elkezdte tanítani a helyi gyerekeket is, akiknek a napjai gyakran a jószágok gondozásával teltek. A közös újságolvasás és a hírek megbeszélése fontos részét képezte a mindennapos óráknak. Néhány tankönyvet használtak. Szükség esetén a büntetőtörvénykönyvet és az alkotmányt is megnézték és megvitatták. Idegen nyelveket tanultak. Gyakorolták a fogalmazást. Don Milani az iskolázatlanokat, a kizsákmányoltakat "szuverén állampolgárokká" akarta alakítani, akik képesek önállóan gondolkodni, lelkiismeretük szerint cselekedni, kifejezni és megvédeni elképzeléseiket. Az oktatásnak gyakorlati része is volt: a csillagászat tanulmányozásához például a tanulók saját megfigyelőeszközöket készítettek. Hamarosan látogatók érkeztek mindenfelől, akik néha az óra középpontjában találták magukat, és a tanulók "kihallgatták" őket. Első, 1958-ban megjelent könyve, amely a káplánként szerzett lelkipásztori tapasztalatairól szólt, nagy feltűnést keltett, és a Vatikán utasítására kivonták a forgalomból. Későbbi cikkei és könyvei is nagy feltűnést keltettek, különösen a "Válasz a toszkán fegyveres erők lelkészeinek", a "Levél a bírákhoz", és a "Levél egy tanítónőhöz". 1960-ban a Hodgkin-limfóma tünetei jelentkeztek rajta; a sugárkezelés nem vezetett eredményre, majd leukémiában szenvedett. 1967-ben halt meg.

A lelkiismeret elsőbbsége; párbeszéd; nyitottság más kultúrák felé; a harc és a küzdelem legitim módszerei, pl. a sztrájk és a szavazás; az alkotmány helyeslése, pl. a 11. §: "Olaszország elutasítja a háborút mint a más népek szabadsága elleni agresszió eszközét és mint a nemzetközi viták rendezésének eszközét…"; annak tudatosítása, hogy mindennapi cselekedeteink hogyan járulhatnak hozzá az erőszak és az igazságtalanság megerősítéséhez; az együttműködés megtagadása azokkal az erőkkel, amelyek igazságtalanságot és jogsérelmet hoznak. Néhány gondolat abból az örökségből, amelyet don Milani ránk hagyott állampolgárokra és a békét, igazságos­ságot és méltóságot előmozdító egyesületek és mozgalmak tagjaira.

Az engedelmesség már nem erény (L'obbedienza non è più una virtù)

A fenti címet viselő könyv (a Libreria Editrice Fiorentina adta ki 1965-ben) a don Milani perére vonatkozó dokumentumokat tartalmazza. A könyv a fegyveres erők nyugalmazott lelkészeinek nyilatkozatával kezdődik, majd don Milani válasza következik. A harmadik dokumentum a volt harcosok egy csoportja által ellene felhozott vádirat. Ennek eredményeképpen indult meg a bírósági eljárás. Ekkor, 1965 októberében már eléggé beteg volt, ezért írt egy levelet a bíráknak saját védelmében. Az utolsó dokumentum a bíróság ítélete, amely felmentette őt. [ii]

Az alábbi írások[iii]:

• a fegyveres erők nyugalmazott lelkészeinek nyilatkozata,
• don Milani válasza nekik.

A katonai lelkipásztorok találkozójának zárónapja Toszkánában

Az egyház és az olasz állam közötti konkordátum évfordulóján tegnap a toszkán fegyveres erők nyugalmazott lelkészeinek találkozójára került sor a Via Lorenzo il Magnifico-i Szent Család Intézetben.

Az ülés végén az elnök, don Alberto Cambi által javasolt alábbi határozatot fogadták el:

"A közelmúltban Nápolyban tartott nemzeti kongresszus szellemében a toszkánai nyugalmazott fegyveres erők lelkészei mély testvéri tisztelettel adóznak Olaszország minden elesettjének, remélve, hogy Isten nevében végre megszűnik minden megkülönböztetés és pártos megosztottság bármely fronton és bármely egyenruhában harcoló katonával szemben, aki halálával feláldozta magát a Haza szent eszméjéért.

Az úgynevezett »lelkiismereti tiltakozás«, amely kívül esik a szeretet keresztény parancsán, a gyávaság kifejezése, és a katonai lelkészek a Haza és a Hazáért elesettek megsértésének tekintik."

A gyűlés az összes elesettért való közbenjáró imával zárult.

La Nazione, 1965. február 12.

Don Lorenzo Milani válasza a közleményt 1965. február 11-én aláíró toszkán katonai lelkészeknek

Egy ideje már szerettem volna meghívni valamelyikőtöket, hogy beszéljen a gyerekeimnek az életéről. Egy olyan életről, amit a gyerekek és én nem értünk.

Igyekeztünk volna megérteni, és mindenekelőtt megkérdezni, hogyan kezeltek néhány gyakorlati problémát a katonai életben. Nem volt időm megszervezni ezt a találkozót köztetek és az iskolám között.

Mindezt négyszemközt szerettem volna, de most, hogy egy újság oldalain keresztül megtör­tétek a csendet, nem tehetek mást, mint hogy nyilvánosan is felte­szem ezeket a kérdéseket.

Egyrészt azért, mert olyan polgárokat sértettetek meg, akiket mi és sokan mások is csodálunk. Tudomásom szerint senki sem kért Benneteket a nyilatkozatra, hacsak nem az a felmerülő gondolat, hogy éppen az ő hősies keresztényi következetességük példája mardossa a belső bizonytalan­ságotokat.

Másrészt mert könnyelműen túl nagy szavakat használtatok, anélkül, hogy tisztában lettetek volna azok súlyával.

Amikor válaszoltok nekem, ne feledjétek, hogy a közvélemény ma sokkal érettebb, mint a korábbi időkben, és nem fog örülni a hallgatásotoknak vagy a konkrét kérdések elől kitérő, sommás kijelentéseiteknek. A lelkiismereti megtagadók­ra vagy rám irányuló nagyképű, szentimentális szavak vagy vulgáris sértések nem érvek. Ha jó érveitek vannak, szívesen elismerem azokat, és meggondolom magam, ha a sietségben, hogy írjak, kihagytam valami méltánytalanságot.

Magát a Haza eszméjét itt nem tárgyalom. Nem szeretem az ilyen felosztásokat.

De ha jogotok van felosztani a világot olaszokra és idegenekre, akkor elmondom, hogy a Ti értelmezésetek szerint nekem nincs hazám, és igényt tartok arra, hogy a világot feloszthassam kiváltságnélküliekre és elnyomottakra, valamint kiváltságo­sokra és elnyomókra. Az előbbiek az én Hazám, az utóbbiak számomra az idegenek. És ha jogotok van azt tanítani – mert a bíróság nem vonta meg, – hogy olaszok és idegenek legálisan, sőt hősiesen lemészárolhatják egymást, akkor nekem is jogom van azt mondani, hogy a szegények is harcolhatnak, és harcolniuk kell a gazdagok ellen. Legalább az eszközök megválasztásában jobb vagyok, mint ti. Az általatok jóváhagyott fegyverek a gyilkolás, a megcsonkítás, a pusztítás, az árvává és özveggyé tevés szörnyű eszközei. Az egyetlen fegyver, amit én helyeslek, nemes és vérontás nélküli: a sztrájk és a szavazás.

Tehát nagyon különböző elképzeléseink vannak. Tiszteletben tartom az tiéteket, ha az evangéliumok vagy az alkotmány fényében igazolni tudjátok. Mutassatok tiszteletet mások elképzelései iránt magatok is. Mindenekelőtt akkor, ha olyan emberekről van szó, akik személyesen fizetnek az elképzeléseikért.

Bizonyára elismeritek, hogy a Haza szóval sokszor visszaéltek. Gyakran csak ürügynek használták, abban a hitben, hogy fel vagyunk mentve a gondolkodás, a történelem tanulmányozása alól, a Haza és az annál sokkal magasztosabb értékek közötti választás alól.

Ebben a levélben nem kívánok az evangéliumokra hivatkozni. Túl könnyű bizonyítani, hogy Jézus ellenezte az erőszakot, és hogy még az önvédelmet sem fogadta el.

Inkább az Alkotmányra hivatkozom.

A 11. §: "Olaszország elutasítja a háborút, mint a más népek szabadsága elleni agresszió eszközét…

Az 52. §: "A Haza védelme minden állampolgárnak szent kötelessége."

Mérjük ezzel a mércével azokat a háborúkat, amelyekben az olasz nép részt vett a történelem elmúlt évszázada alatt.

Ha azt látjuk, hogy hadseregünk történetét átszövi mások hazája elleni agresszió, akkor tisztázni kell számunkra, hogy ezekben az esetekben a katonáknak engedelmeskedniük kellett-e, vagy tiltakozniuk kellett volna aszerint, amit a lelkiismeretük diktált. És akkor el kell magyaráz­notok nekünk, hogy ki védte jobban a Hazát és a Haza becsületét: azok, akik tiltakoztak, vagy azok, akik engedel­meskedtek, és gyűlöletessé tették hazánkat az egész civilizált világ előtt? Elég a hangzatos és homályos beszédekből. Térjünk a lényegre. Mondjátok el, hogy pontosan mire tanítottátok a katonákat. Engedelmességre bármi áron? És ha a parancs civilek bombázása, megtorlás egy ártatlan falu ellen, partizánok gyorsított kivégzése, atom-, biológiai vagy vegyi fegyverek bevetése, kínzás, túszok kivégzése, gyorsított bírósági eljárás egyszerű gyanúsítottak ellen, tizedelés (katonák kiválasztása sorshúzással és lelövésük a többi katona megfélemlítése céljából), nyilvánvaló agresszióval járó háború, rebellis tiszt parancsa a szuverén nép ellen, a tüntető nép leverése?

Pedig ezek és még sok más minden egy háborúban bevett gyakorlat. Amikor ezek a szemetek előtt történtek, akkor vagy hazudtatok, vagy hallgattatok. Vagy azt akarjátok, hogy elhiggyük, hogy a "feletteseiteknek" valamikor is az arcukba mondtátok az igazat, dacolva a börtönnel vagy a halállal? Ha még mindig éltek és megvan a rangotok, az annak a jele, hogy soha nem tiltakoztatok semmi ellen. Emellett bizonyítékot szolgáltattatok nekünk azzal, hogy közleményben megmutat­tátok, még a legelemibb fogalmatok sincs a lelkiismereti tiltakozás mibenlétéről.

Nem kerülhetitek el, hogy véleményt nyilvánítsatok a közelmúlt történelméről, ha katonáink erkölcsi iránymutatói akartok lenni – ahogyan annak kellene lennetek. Mindenekelőtt a Haza, azaz mi fizetünk Titeket azért, hogy ezt tegyétek. Hogy a hadsereget nagyon magas költséggel (évi ezer milliárd líra) tartjuk fenn, az csak azért van, hogy a Hazát azokkal a magasztos értékekkel együtt védje, amelyeket a nép szuverenitása, a szabadság, az igazságosság fogalmai fednek le. Tehát (a közelmúlt történelmi tapasztalata alapján) sokkal fontosabb volt, hogy a katonáinkat tiltakozásra neveljétek, mint engedelmességre.

A tiltakozás túl kevéssé volt ismert a történelem e száz éve alatt. De az engedelmesség túlságosan ismerős számunkra és a világ számára.

Fussunk együtt végig a történelmen. Minden alkalommal meg kell mondanotok, hogy a Haza melyik oldalon állt, melyik oldalon kellett lőni, mikor volt ideje engedelmeskedni, és mikor volt ideje tiltakozni.

1860. A nápolyiak serege, fűtve a Haza eszméjétől, megpróbált a tengerbe szorítani egy maroknyi rablót, akik megtámadták a Hazájukat. A rablók között több nápolyi tiszt is volt, akik dezertáltak a Hazájuktól. Valójában a rablók győztek. Most mindegyiküknek – mint a Haza hősének – szobra van Olaszország egy-egy terén.[iv]

Száz évvel később a történelem ismétli önmagát: Európa áll a kapuinknál.

Az Alkotmány készen áll elfogadni: "Olaszország beleegyezik szuverenitásának szükséges korlátozásaiba…". Gyermekeink nevetni fognak a Ti Haza fogalmatokon, ahogyan mindannyian nevetünk a Bourbonok "Hazá"-ján[v]. Unokáink nevetni fognak Európán. A katonák és a fegyveres erők lelkészeinek egyenruháit csak a múzeumokban fogják látni.

A következő, 1866-os háború újabb agresszió volt. Valójában a világ legvitázóbb, legháborúzóbb nemzetével[vi] állapodtak meg, hogy együtt támadják meg Ausztriát.

A Róma[vii] elleni háborúk (1867-1870) minden bizonnyal agressziónak számítottak. A római nép nem igazán szerette evilági Hazáját, nem is védte meg. De nem igazán szerették az őket támadó új Hazájukat sem, nem is keltek fel, hogy győzelemre segítsék. Gregorovius a naplójában azt írja: "a mára hirdetett felkelést az eső miatt elhalasztották".

1898-ban a "jó" király[viii] a Katonai Nagykeresztet adományozta Bava Beccaris tábornoknak egy olyan háborúban szerzett érdemeiért, amelyre érdemes emlékez­nünk. Az ellenség levesre váró koldusok tömege volt egy milánói kolostor előtt. A tábornok aknavetőkkel és ágyúkkal lőtt rájuk, csak azért, mert a gazdagok (úgy akkor, mint ma is) azt a kiváltságot követelték, hogy ne kelljen adót fizetniük. A kukoricalisztre kivetett adót valami olyanra akarták módosítani, ami a szegényeknek rosszabb, nekik pedig jobb. Megkapták, amit akartak. Nyolcvan halott és számos sebesült. A katonák között nem volt sem sebesült, sem olyan, aki tiltakozott volna. Utána hazamentek, és kukoricalisztet (polentát) ettek. De csak keveset, mert az ára felment.

És a tisztek még akkor is "Savoyát" kiáltoztattak velük, amikor két ízben (1896-ban és 1935-ben) támadást intéztek egy távoli, békés nép[ix] ellen, amely biztos, hogy nem fenyegette Hazánk határait. Ők voltak az egyetlen fekete nép, amelyet még nem sújtott az európai gyarmatosítás.

Amikor feketék és fehérek harcolnak, akkor a fehérek oldalán álltok? Nem elég nektek, hogy ránk erőltetitek az olasz Hazát? Ránk akarjátok kényszeríteni a Fehér Faj Hazáját is? Olyan papok vagytok, akik a "La Nazione"-t olvassák? Legyetek nagyon óvatosak, mert az a lap egy fehér ember életét többre tartja száz feketéénél. Láttátok, hogy hogyan emelte ki hatvan fehér meggyilkolását Kongóban, elfelejtve leírni a feketék ugyanakkor történt tömeges lemészárlását, és azoknak a felkutatását, akik itt Európában a színfalak mögött mozgatják a szálakat?

Ugyanez vonatkozik a líbiai háborúra is.

1914-ben járunk. Olaszország megtámadta Ausztriát, amely ezúttal szövetségese volt.

Battisti hazafi vagy dezertőr volt? Ez egy apró részlet, amit tisztázni kell, ha a Hazáról akartok beszélni. Elmondtátok a fiataljaitoknak, hogy ezt a háborút el lehetett volna kerülni? Hogy Giolitti[x] biztos volt benne, hogy ingyenesen megkapja azt, amit aztán 600.000 halottal ért el?

Hogy a képviselőház túlnyomó többsége vele volt (450 az 508-ból)? A Haza volt tehát, aki fegyverbe szólított? És ha igen, nem "haszontalan mészárlásra" szólított? (nem egy hitvány lelkiismereti tiltakozó használta a kifejezést, hanem egy pápa[xi]).

1922-ben a megtámadott Hazát meg kellett védeni. De a hadsereg nem védte meg. Várta a parancsot, ami nem jött.[xii] Ha a papjaik arra nevelték volna őket, hogy a lelkiismeretük vezesse őket a "vak, szolgai, abszolút" engedelmesség helyett, mennyi rosszat lehetett volna elkerülni a Haza és a világ javára (50 millió halott). Így került a Haza egy maroknyi bűnöző kezébe, akik minden emberi és isteni törvényt megszegtek, és ajkukon a Haza szóval romlásba döntötték a Hazát. Azokban a tragikus években a papok, akiknek a fejében és a száján a Haza szent szava volt, akik soha nem akartak elmélyedni a szó jelentésében, akik úgy beszéltek, mint Ti, mérhetetlen kárt okoztak a Hazának (és mellesleg, mondjuk ki, meggyalázták az Egyházat is).

1936-ban ötvenezer olasz katona egy új, becstelen agresszióba vonult. Behívóparancsot kaptak, hogy "önkéntesként" támadják a szerencsétlen spanyol népet.

Egy olyan tábornok segítségére siettek, aki hazaáruló volt, aki fellázadt törvényes kormánya és szuverén népe ellen. Olasz segítséggel és másfélmillió emberélet árán sikerült elérnie, amit a gazdagok akartak: nem az árak, hanem a bérek befagyasztását, a sztrájk, a szakszervezetek, a pártok és minden polgári és vallási szabadság eltörlését.

Még ma is[xiii], dacolva az egész világgal, ez a lázadó tábornok bebörtönözi, megkínozza, megöli (vagy inkább megöleti) azokat, akiknek az a bűne, hogy akkor a Hazát védte, vagy aki most megpróbálja megmenteni a Hazát. Az olasz "önkéntesek" engedelmessége nélkül mindez nem történt volna meg.

Ha azokban a szomorú napokban nem lettek volna olaszok a másik oldalon is, nem nézhetnénk a spanyolok szemébe. Ezek az olaszok lázadók, és a hazájukból száműzöttek voltak. Emberek, akik tiltakoztak.

Elmondtátok a katonáitoknak, hogy mit tegyenek, ha olyan tábornokot kapnak, mint Franco? Elmondtátok nekik, hogy a szuverén népükkel szemben engedetlen tiszteknek nem szabad engedelmeskedni?

Aztán 1939-től megindult a földcsuszamlás: az olasz katonák egymás után hat másik Hazát támadtak meg, amelyek biztosan nem támadták meg az övékét (Albánia, Franciaország, Görögország, Egyiptom, Jugoszlávia, Oroszország).

Ez volt az a háború, amelyben Olaszország két fronton harcolt: egyrészt a demokratikus rendszer ellen, másrészt a szocialista rendszer ellen. Ezek voltak az emberiség legnemesebb politikai rendszerei, és ma is azok.

Az egyik az emberiség legmagasztosabb kísérlete arra, hogy még ezen a földön szabadságot és emberi méltóságot adjon a szegényeknek.

A másik az emberiség legmagasztosabb kísérlete arra, hogy még ezen a földön igazságosságot és egyenlőséget adjon a szegényeknek.

Ne siessétek el a választ azzal, hogy e rendszerek egyikét vagy másikát vádoljátok kirívó hibákkal és tévedésekkel. Tudjuk, hogy ezek emberi dolgok. Mondjátok el inkább, mi történt a frontnak ezen az oldalán. Kétségtelenül a legrosszabb politikai rendszer, amit gátlástalan elnyomók valaha is ki tudtak találni. Minden erkölcsi érték, minden szabadság megtagadása, kivéve a gazdagok és a gonoszok számára. Minden igazságosság és vallás tagadása. A gyűlölet terjesztése és az ártatlanok kiirtása. Többek között a zsidók (az Úrnak a világban szétszórt és szenvedő népe) kiirtása.

Mi köze volt mindehhez a Hazának? És mi értelme lehet a Hazának a háborúban, hiszen a legutóbbi háború ideológiák és nem Hazák összecsapása volt?

De ebben a százéves olasz történelemben volt "igazságos" háború is (ha létezik ilyen). Az egyetlen, amely nem mások hazája elleni támadás volt, hanem a saját Hazánk védelme: a partizánháború.

Az egyik oldalon civilek álltak, a másikon katonaság. Az egyik oldalon olyan katonák, akik engedelmeskedtek, a másikon olyanok, akik tiltakoztak.

Szerintetek a két harcoló fél közül kik voltak a "lázadók" és kik a "törvényesek"?

Ez egy olyan fogalom, amely tisztázást igényel, amikor a Hazáról beszéltek. Kongóban például kik a "lázadók"?

Aztán Isten kegyelméből Hazánk elvesztette az általa kirobbantott igazságtalan háborút. A Hazánk által megtámadottaknak sikerült vissza­verniük katonáinkat.

Természetesen tisztelnünk kell őket. Boldogtalan parasztok vagy munkások voltak, akiket a katonai engedelmesség agresszorokká változtatott. Azt az engedelmességet dicséritek ti lelkészek mindenféle megkülönböztetés nélkül, amely visszautal Szent Péter szavaira: "Embereknek vagy az Istennek kell engedel­mes­kednünk?" És eközben sértegetitek azt a néhány bátor férfit, akik börtönben végezték, mert azt tették, amit Szent Péter tett.

Sok országban (amely civilizáltabb a miénknél) a törvény megtiszteli ezeket az embereket azzal, hogy más módon szolgálhatják a Hazájukat. Tőlük azt kérik, hogy többet áldozzanak a hazáért, mint a többiek, nem kevesebbet. Nem az ő hibájuk, ha Olaszországban nincs más választásuk, mint a börtönben való lustálkodással szolgálni.

Egyébként még Olaszországban is van olyan törvény, amely elismeri a lelkiismereti katonaságmegtagadást. Pont ezt a konkordátumot akartátok megünne­pelni. Harmadik cikkelye szentesíti a püspökök és papok alapvető lelkiismereti tiltakozását.

Ami a többi tiltakozót illeti, az Egyház nem nyilatkozott sem ellenük, sem ellenetek. Az őket elítélő emberi ítélet csak azt mondja ki, hogy nem engedelmeskedtek az emberek törvényének, nem pedig azt, hogy gyávák. Ki hatalmaz fel Titeket arra, hogy ezt súlyosbítsátok? És akkor, amikor gyáváknak nevezitek őket, nem jut eszetekbe, hogy senki sem hallott még olyat, hogy kevesen vannak a gyávák, és sokan a hősök?

Csak lassan a sértegetésükkel. Talán holnap rájöttök, hogy ők próféták. Igaz, hogy a próféták helye a börtön, de nem helyes azoknak az oldalán állni, akik ott tartják őket.

Ha azt mondjátok, hogy a katonai lelkészek a sebesültek és haldoklók ellátását választották küldetésüknek, akkor ezt tiszteletben tartjuk. Gandhi maga is ezt tette fiatalemberként. Érettebben keményen elítélte ifjúkori hibáját. Olvastátok már az élettörténetét?

De ha azt mondjátok, hogy ha az Úr példáját és parancsát követve nem véded meg magadat és tiéidet, az "idegen a szeretet keresztény parancsolatától", akkor nem tudjátok, melyik Lélek lakozik Bennetek! Milyen nyelven beszéltek? Hogyan érthetnénk meg Titeket, ha szavakat használtok anélkül, hogy mérlegelnétek őket? Ha nem akarjátok tisztelni a megtagadók szenvedését, legalább hallgassatok!

Mi tehát pont az ellenkezőjét kívánjuk annak, amit Ti kívántok: Szeretnénk, ha végre vége lenne minden megkülönböztetésnek és a Haza pártos megosztottságának minden fronton és minden egyenruhában szolgáló katonával szemben, akik halálukkal feláldozták magukat az Igazságosság, a Szabadság és az Igazság szent eszméiért.

Tiszteljük a szenvedést és a halált, de a ránk figyelő fiatalok előtt ne keverjük össze jót és a rosszat, az igazságot és a tévedést, az agresszor és az áldozat halálát.

Ha egyet tudunk érteni, akkor mondjuk: imádkozunk azokért a szerencsétlen emberekért, akik önhibájukon kívül, a gyűlöletes propaganda által megmérgezve feláldozták magukat a Haza félreértett eszméjéért, eltaposva minden más nemes emberi eszményt anélkül, hogy ezt felfogták volna.

Lorenzo Milani

[i] Barbianába – TG.

[ii] A szöveg eddigi része Gerry Blaylock angol nyelvű életrajza alapján készült (https://www.semisottolaneve.org/ssn/a/26987.html). Lorenzo Milani barbianai iskolájáról magyarul megjelent cikk ezen a linken, a 125-135. oldalakon olvasható: https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/13821/ActaSzekszardiensium-2015-tom17.pdf

[iii] A fordítás további része Gerry Blaylock angol nyelvű fordításán és az eredeti olasz nyelvű szöveg (https://cleliabartoli.files.wordpress.com/2015/09/lobbedienza-non-c3a8-pic3b9-una-virtc3b9.pdf) alapján készült.

[iv] Pl. Garibaldi. A kontextus Olaszország egyesítése – Gerry Blaylock

[v] A Bourbon-ház számos területet uralt, és a két Szicília (korábban Nápolyi Királyság és Szicíliai Királyság) királyai voltak – Gerry Blaylock

[vi] A poroszokkal – Gerry Blaylock

[vii] Itt a pápai állam – TG.

[viii] I. Umbertó – Gerry Blaylock

[ix] Etiópia – Gerry Blaylock

[x] A miniszterelnök – Gerry Blaylock

[xi] XV. Benedek, a "béke pápája" – TG.

[xii] Mussolini hatalomátvétele – TG.

[xiii] Franco tábornok 1975-ig irányította Spanyolországot – TG.